2013. december 7., szombat

Hogyan nyílik az ördöglakat? Szemezgetés a Van Esély Alapítvány korábbi eseteiből

A Van Esély Alapítvány fennállásának 13 éve alatt több mint 150 hajléktalan, vagy bizonytalan lakhatásban élő embernek segített új erőforrásokat találni, mellyel saját soruk alakítói lehetnek. Az alábbiakban néhány megtörtént eseten keresztül szeretnénk bemutatni, hogy kiket, és mi módon támogatunk – a röviden vázolt történetek azt is jól bemutatják, hogy az élet egyetlen szeletében megtett lépés hogyan képes hatni más területekre, azaz: miként nyitható az elsőre bonyolultnak látszó ördöglakat. Bár alapítványunk sok sikeres programmal büszkélkedhet, a hajléktalanságból való kikerülés nehézségeinek szemléltetésére szeretnénk megosztani részben sikeres, illetve olyan történetet is, ahol nem a tervezettek szerint zárult a program.

Alfréd 49 éves férfi, aki a pályázat beadása idején hajléktalanok átmeneti szállásán lakott. Alfréd válását követően a közös házat feleségére és három gyermekére hagyta, majd albérletekben élt. Alfréd esete tipikus példája a lassú lecsúszásnak: egyre olcsóbb és rosszabb minőségű albérletek váltották egymást, közben egyre gyakrabban ivott többet a kelleténél, végül egy hosszabb munkanélküli időszak alatt nem tudta fizetni albérletét, így lett hajléktalan. Bár korábban sikeres vállalkozásokban dolgozott, Alfréd a pályázat beadásakor utcaseprőként kereste kenyerét, rossz egészségi állapota miatt rendszeresen kiesett a munkából, így alacsony jövedelméből egyik napról a másikra élt. A pályázat célja biztonsági őr tanfolyam elvégzése volt, amit Alfréd sikeresen teljesített. Érdemes kiemelni, hogy Alfréd számára nem pusztán a bizonyítvány megszerzése, hanem az odáig vezető út is fontos muníciót adott: azt a sikerélményt, hogy újra képes tanulni, és kézzel fogható eredményeket produkálni. A program célja volt a stabil és bejelentett munkába állás is, ez azonban a pályázat lezárásáig nem teljesült: ugyan rengeteg önéletrajzot küldött el, és több felvételi beszélgetésen is részt vett, egyelőre – valószínűleg életkora miatt is – nem járt sikerrel. A pályázatnak ezzel együtt fontos eredménye, hogy Alfréd újra elkezdett hinni önmagában, és képessé vált arra, hogy egy nehéz élethelyzetben megújuljon. A féléves program végén ismerőse által egy gondnoki lakásba költözhetett, mely lehetséges, hogy nem hosszú távú lakhatás, de az, hogy önállóan él egy több, mint tíz éves hajléktalan-életút, és összesen három évet meghaladó intézményekben töltött lakhatás után, nagyon fontos eredménye a programnak.

Olivér 26 éves fiatalember, aki a pályázat beadásakor élettársával és féléves kislányával családok átmeneti otthonában lakott, ugyanis korábbi lakóhelyükön olyan zsúfolt és rossz körülmények uralkodtak, hogy a gyámhatóság nem engedte volna születendő gyermeküket hazavinni a lakásba. Olivér egy bizonytalan egzisztenciájú családban nőtt fel, édesapja egy baleset miatt munkanélküli, majd alkoholista lett, így Olivérnek már tizenévesen munkába kellett állnia. Tanulmányait félbehagyta, sőt sokáig nem is kívánkozott vissza az iskolapadba, ezért már a pályázat beadása, a tanulás iránti igény megfogalmazása is nagy előrelépés volt az életében. Olivér egy ideje képzettség nélkül, feketén dolgozott biztonsági őrként, a program célja a biztonsági őr képesítés megszerzése volt, mellyel könnyebben találhat bejelentett munkát, és magasabb jövedelmet is szerezhet. Olivér a képzést a vállaltaknak megfelelően teljesítette, és nagy lelkesedéssel számolt be arról, hogy a bizonyítvány megszerzése hogyan növelte önbizalmát: végre úgy érzi, valaminek a „szakértője” lett, többé nem tanulatlan ember, és könnyebben teremt kapcsolatokat. A szociális munkással kötött megállapodásunkban szerepelt, hogy a képzés teljesítése után Olivér bejelentett, biztos munkahelyet keres magának, de ezt sajnos nem sikerült megvalósítania. Úgy gondoljuk, ezért nem kizárólag Olivér a felelős: a hazai munkaerőpiacon gyakori eset, hogy a fekete munkavégzés sokkal kifizetődőbb, Olivér pedig családja egzisztenciáját tartotta szem előtt akkor, amikor maradt az őt bejelentés nélkül alkalmazó munkahelyen.

Domonkos 60 éves férfi, aki nem hajléktalanellátó intézményen keresztül, hanem egy önkéntes munkára épülő segítő hálózat egyik tagja által került alapítványunk látóterébe. Domonkos számára bőrdíszműves alapanyagok és eszközök megvásárlására nyújtottunk támogatást, amivel – Domonkos életkorából és lehetőségeiből fakadóan – ugyan nem lehetett az önálló egzisztencia megteremtése a közös célkitűzésünk, viszont egy nagyon szép felemelkedéshez, a perifériáról a társadalomba való visszakapaszkodáshoz tudtunk segítséget nyújtani. Domonkos hajléktalanná válása a rendszerváltás éveire tehető, és fokozatosan ment végbe: a korábban a családi vállalkozásban dolgozó férfi házassága ezekben az években romlott meg, a gazdasági és családi, érzelmi problémák egymást erősítetve vezettek a fokozatos anyagi lecsúszáshoz és depresszióhoz, amit Domonkos alkohollal próbált oldani. 10 éve vált először hajléktalanná, ekkor még munkaképes volt, és sikeresen pályázta meg egy önkormányzati lakás bérleti jogát 5 évre, amit az 5 év letelte után viszont nem tudott fenntartani. Menedékhelyre, majd súlyos érrendszeri problémái miatt hajléktalanok kórházába került, és itt kapcsolódott be abba az életvezetési tanfolyamba, mely új erőt adott élete rendezéséhez: segítője beszámolói alapján Domonkosra pár hónap után szinte nem lehetett ráismerni, külsejét rendezte, letette a poharat, és ami a legfontosabb, újra tudott célokat megfogalmazni magának. Ez a cél volt a bőrművesség megtanulása, melyben nagy tehetséget és elkötelezettséget mutatott. Az alapítvány által nyújtott támogatásnak köszönhetően nemcsak fejleszthette tudását, hanem piaci megrendelésekre is elkezdett apróbb bőrtárgyakat készíteni, amiből évek óta először munkajövedelme is származott. Segítőjének köszönhetően standon állíthatta ki bőrdíszműves munkáit egy fővárosi utcai fesztiválon, az élmény, hogy termékeit keresik és értékelik, sokat lendített önértékelésén, önbizalmán is. Bár életkora és egészségi állapota miatt önálló lakhatás kialakítására Domonkosnak kevés esélye van, a program által újra a társadalom hasznos tagjának érezheti magát. A program zárásakor, hosszú gondolkodás után jutott végre arra az elhatározásra, hogy felkeresi felnőtt gyermekeit, akikkel évek óta megszakadt a kapcsolata.

Zsolt 40 éves férfi, aki egyedül neveli két kislányát. Egy kistelepülésen saját házuk volt, de a településrész lezüllött, házuk környéke egyre kevésbé volt biztonságos. Zsolt a házat áron alul értékesítette, melynek árából csak egy kis telket tudott vásárolni máshol, két lányával családok átmeneti otthonába költöztek, miközben két keze munkájával felépített egy apró kis házat. Alapítványunk támogatásával Zsolt, aki lányaival együtt közben beköltözött a házba, önálló egzisztenciát kívánt teremteni családjának háztáji gazdálkodáshoz szükséges állatok, eszközök és takarmány beszerzésével. Lassan azonban kiderült, hogy Zsolt nem elég felkészülten vágott bele a programba: egyrészt időbe telt, míg kitanulta az állattartás fortélyait (a program elején például öreg tyúkokat vásárolt, melyek tojónak alkalmatlanok voltak), másrészt nem sikerült olyan vevőkört kiépítenie, mellyel magasabb jövedelmet tudott volna elérni. A sikertelenségek miatt Zsolt a program közepén lelkileg megzuhant, anyagi problémái miatt kilátástalannak és sikertelennek érezte életét, végül szociális munkása intenzív támogatásából merített új erőt. Zsolt végül csak részben teljesítette vállalásait: az állatokat és a gazdálkodáshoz szükséges eszközöket beszerezte, azonban a tyúkokból és tojásokból nem tudott olyan mennyiségben eladni, hogy abból biztos jövedelme lett volna, sőt a család anyagi mélypontja idején saját fogyasztásukat is az állományból tudta csak biztosítani. Fontos eredmény viszont, hogy a program időszakában sikerült beilleszkednie a település életébe, állandó munkát kapott az önkormányzatnál, sőt gyermekeknek szóló játékos előadások tartásával ő is elkezdett hozzájárulni a közösség mindennapjaihoz.

Ilonát 2012-ben támogatta alapítványunk, az akkor 42 éves nő négy évvel korábban, albérletből került újszülött kisfiával együtt anyaotthonba, ugyanis lakhatását egyedülálló szülőként nem tudta fenntartani. Ilona korábban konyhai kisegítőként dolgozott, a pályázat célja szakképesítés megszerzése volt annak érdekében, hogy jobb esélyekkel tudjon visszatérni a munkaerőpiacra. Ilona dajkaképző tanfolyam elvégzésére vállalkozott, de kisfia felügyeletét nem tudta megoldani, ezért távoktatásban, on-line hallgatta az órákat. A tanfolyam közben sajnos éppen lejárt az intézményi jogviszonya (az átmeneti bentlakásos intézményekben, mint amilyen az anyaotthon, csak jogszabályban meghatározott ideig, 1 vagy 2 évig lehet lakni), ezért másik intézménybe kellett költöznie, ahol már nem volt biztosított az internetelérés. Alapítványunk filozófiája, hogy a programokban intézményektől független szociális munkát biztosítunk, ezért mentora segíteni tudott neki meghallgatni az órákat, de Ilonának önállóan kellett készülnie a vizsgákra. A tanfolyam végére azonban kiderült, hogy Ilona eltökéltsége mégsem olyan erős: különböző indokokra hivatkozva halasztotta vizsgáit, majd bevallotta, hogy elbizonytalanodott: talán mégsem neki való, hogy szakmaként gyerekekkel foglalkozzon.
Ilona esetében tehát sikertelenül zárult a program, a támogatási összeg visszatérítésére részletfizetési megállapodást kötöttünk. Visszatekintve elmondhatjuk, hogy a program alaposabb előkészítésével akár máshogy is végződhetett volna a történet: mentora nem észlelte időben, hogy Ilonát feltehetően a neki való megfelelési vágy vezérelte, amikor belevágott a képzésbe, alapítványunk pedig on-line tanfolyam elvégzését támogatta, ami nem volt elegendő „húzóerő” Ilona részére. Ha ugyanis egy normál, iskolai csoportkeretek között zajló képzésben vett volna részt, tapasztalataink szerint a csoport megtartó ereje, az új ismeretségek – melyek sokszor legalább olyan fontosak, mint maga a képzésen elsajátítható tudás – hozzájárulhattak volna ahhoz, hogy Ilona befejezze a képzést.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése